A festészetemről

Pályám festőrestaurátorként indult, de amikor saját képeket kezdtem festeni, az alkotói utat választottam. Festészetemet közel két évtizeden át a hagyományos olajtechnika és a látványra épülő gondolkodás határozta meg, miközben képeimen már ekkor is jelen voltak mágikus és szimbolikus elemek.

Néhány éve a kísérletezés technikai újítások felé vezetett: elkezdtem a festmények felületébe hímezni. Nem a díszítés funkciója ragadott meg, hanem egy új, megnyíló tér lehetősége. Egy kényszerhelyzet – vegyszerekre és festékekre kialakult allergia – indított el ezen az úton, amely egyszerre hozott változást a technikában és a képi gondolkodásban.

Korábbi festményeimen a figurális jelenlét és a hangsúlyos látvány mellett gyakran a történet is fontos szerepet kapott: mítoszok, mesék, bibliai történetek vagy láthatatlan világok kapcsolódtak össze az emberi hétköznapokkal. Mindig az foglalkoztatott, hogyan lehet képekben megragadni a hétköznapi tudat és a szem számára láthatatlan tartományokat.

Munkáim meditatív jellegűek. Alakjaim sokszor valamilyen cselekvésbe merülve, a jelen pillanatban időznek. Volt időszak, amikor az emberek közötti kapcsolódás és együttlét érdekelt, később egyre inkább belső, pszichés folyamatok és archetipikus tartalmak hordozóiként jelentek meg az emberek. Több képen különböző korok és kultúrák istennőalakjai tűnnek fel, mert foglalkoztat, hogyan sűrűsödhetnek a női minőségek – akár pszichológiai erőkként – egy szimbolikus képbe.
Egy időben az érdekelt, hogy egyszerűbb eszköztárral, és szimbólumokra épülő motívumokkal alkossak meg akár a kollektívből, akár a saját belső világomból átszüremlő képeket.
Újabban a táj is egyre hangsúlyosabb szerepet kap. Az ember a természet részeként jelenik meg, miközben a táj a belső világ metaforájává válik.
Csendes, merengő, színes képeket festek, amelyek a valóság és az álom határán mozognak, és belső utazásra hívnak.