Köszönöm, hogy feliratkoztál!
Műhelytitkok
Aki soha sem festett még, annak számára misztérium lehet, hogyan születik egy festmény. Sokan arra kíváncsiak, honnan jön az ihlet, hogyan formálódik meg egy kép gondolata, van aki pedig arra, hogy az ötletből miként lesz kézzel fogható kép. Ez utóbbira könnyebb válaszolni, mert technikai jellegű kérdés. Az ihlet viszont sokszor azok számára is misztérium, akik kapják.
Nekem mindig egyértelmű volt, hogy képekben gondolkodom. Gyerekkoromban is nagyon színes fantáziám volt, bármit magam elé tudtam képzelni.
2002 elején, amerikai tartózkodásom alatt volt egy nagyon fontos álmom:
Egy nagy épület legfelső szintjére mentem fel, több emeleten keresztül. Egy folyosó végén találtam egy szobát, amelynek a falai üvegből voltak. Odamentem, és azt láttam, hogy ez a szoba zsúfolásig tele van pakolva képekkel. A szoba ajtaja is üvegből volt, benyitottam, de zárva találtam. Csak kukucskáltam, és néztem befele, mennyi kép… de nem volt nálam kulcs, nem tudtam bemenni. Kíváncsi voltam ezekre a képekre, szerettem volna kihozni őket, napfénynél is megnézegetni. Csak a kulcsot kell megtalálnom!
Az életben aztán megtaláltam a választ: a kulcs a festés.
Festenem kell, megadni a teret, időt és energiát, hogy ezek a képek napvilágra kerüljenek.
Ez után az álom után kezdtem el saját képeket festeni. Hosszú évekig csak stúdiumokkal, technikai dolgokkal voltam elfoglalva, az eszembe se jutott, hogy a magam ötleteit fessem. Az álom viszont emlékeztetett valamire.
Ahogy elkezdtem festeni, egyszercsak megnyílt ez az üvegajtó, és a képek valóban napfényre kerültek. Egyik ötlet jött a másik után, egyszerűen kipattantak a fejemből. Hatalmas gazdagságra leltem a lelkemben, kiapadhatatlannak tűnő forrásra.
Ha leülök firkálni, mindig megjelenik egy ötlet, egy figura, amit tovább képzelek… és sokszor egyszerűen ott van a kép előttem. Látom az alakokat, a színeket, a kompozíciót. Kusza firkákban, kis bélyegképekben meg is rajzolom a tervet, és ezután már csak a kidolgozás jön. Olyan is van, hogy elkapok egy pillanatot, egy mozdulatot, egy tekintetet… szerencsés esetben épp van nálam fényképezőgép. Ha nincs, esetleg szólok, hogy kérlek maradj úgy egy kicsit, és hozok egy fényképezőt. Ha meg egyik sem megy, jól az emlékezetembe vésem a jelenetet.
Olykor egyszerűen csak eszembe jut egy kép. Ilyenkor ismerőseim között modelleket keresek, és beállítom őket az elképzeltek szerint, vagy kihegyezetten kutatok egy külső kép után, ami segít abban, hogy megfogalmazzam a belül felmerült képet. Régebben többet festettem fejből, egyszerűen úgy ábrázoltam mindent, ahogy eszembe jutott, mostanában az ábrázolásmód realistább, aprólékosabb.
A kép keletkezése –függetlenül attól, hogy honnan és hogyan jött az ihlet – úgy kezdődik, hogy apró, kusza vonalas vázlatokat vetek papírra, megkomponálom az ötletet.
aztán majd ezek lesznek a firkákból:
Elrendezem a képet lelki szemeim előtt, kitalálom a színeket is. Olykor csinálok néhány színvázlatot, hogy el tudjam képzelni, melyik változat működhet jobban.
Van, hogy nem is használok színeket, elég ha felrajzolok egy színtérképet:
Ez után az következik, hogy megrajzolom a képet papíron abban a méretben, amiben a vászonra kerül. Ennek az az oka, hogy, nem szeretek a vásznon maszatolni, kusza vonalakkal keresgélni, radírozni… a vászonra már egy letisztult rajz kerül, mégpedig úgy, hogy pigmenttel bekenem a papír hátulját, és átrajzolom a körvonalakat – így a vázlat úgy működik, mint egy indigópapír.
Amikor leülök a kép elé, nagyjából már kész van az egész a fejemben, csak le kell festenem. Tudom, hogy mit, mikor és hogyan fogok festeni. Olykor változtatok az eredeti ötleten, de ezek inkább apróságok szoktak lenni. Ritkán előfordul olyan is, hogy nem rajzolok meg semmit, nem tervezek, egyszerűen leülök egy üres, fehér vászon elé, és hadd jöjjön, ami akar… ebből is tudnak izgalmas dolgok kisülni, íme erre egy példa:
De jellemzőbb, hogy alaposan megtervezem a képet.
Amilyen fontos nekem a rajz, a tervezés, olyan nagy szerepe van a vászon előkészítésének is. A régi mesterek azt tartották, hogy a festés az alapozással kezdődik, és a tapasztalataim során arra jutottam, hogy én is osztom ezt a nézetet. Attól függően, hogy a festő milyen módon akar festeni, maga választhatja meg a vásznat és az alapozó anyagát is. A vászon lehet durva, vagy egész finom szövésű, az alap is lehet olyan, ami gyorsan elszívja az olajat, ezért gyorsabban szárad, és lehet olyan is, ami jó zsíros, alig szívó, ezért a festék sokáig csúszós marad rajta, hosszabb ideig lehet összemosni (vagy ahogy egyesek mondják: taknyolni).
Az évek során kifejlesztettem azt a technikát, ami számomra kellemes, jól használható alapot ad: finom lenvászonra enyvkocsonya kerül, rá gesso alap. Rájöttem, hogy műanyag vásznakon egyszerűen nem tudok jól festeni, máshogy csúszik rajta az ecset. Szeretem érezni, hogy a vászon lélegzik, hogy lelke van. Sokan fölös pepecselésnek tartják az alapozást, mennyi kidobott idő! Egyszerűbb bemenni a boltba, megvenni a kész vásznat… de ha így tennék, számomra elveszne a folyamat egy lényeges része. Én szeretek az anyagokkal foglalkozni, feszíteni, kalapálni, enyvet főzni, olykor még kréta alapot is, ha fatáblát készítek elő. Egyszerűen szeretem megadni a módját. Ez nem kidobott idő.
A vászon előkészítésénél van még egy bevált módszerem: a két rétegű fehér alapozásra rákerül egy harmadik, színes akrilréteg. Általában bordó alapot használok, valamiért ez vált be a legjobban. Bár az olajfesték fedő tulajdonságú, mégis máshogy viselkedik, ha fehér szín és máshogy, ha egy meleg vörös vagy bordó van alatta. Nekem tetszik, hogy ez a vöröses szín szüremlik át.
A bordó alapra kerül tehát a rajz. Az olajfestés fedő technika, tehát miután megszárad egy réteg, rá lehet festeni egy újabbat. Képeimen gyakran használom azt a technikát, hogy a frissen felvitt olajrétegbe mintákat karcolok, így a karcnyomokban előtűnik az alsó réteg színe. Ez a fajta festésmód pontos tervezést kíván. Tudom, hogy milyen lesz a felső szín, de a megfelelő színhatás érdekében az alsó színt is előre ki kell találni. Ezért van az, hogy a képeimet pontosan megtervezem előre, minden lépés a fejemben van, mielőtt még nekikezdenék. A kép minden fázisa izgalmas állapot. A tanulmányaim során elsajátított egyik legfontosabb alapszabály: a képnek mindig képnek kell lennie, félkész állapotban is az egészet kell tükröznie… csak viszonylatokban lehet gondolkozni, mert minden lépés magával vonja a következőt.
Íme néhány folyamat az ötlettől a megvalósult képig: