2007 Apropodium Galéria - Tátrai Vilmos művészettörténész

Mártát úgy ismertem meg, hogy hajdani hivatali szobámban függött egy kép a Pantheon és környékének ábrázolásával, amelyet neki le kellett másolnia. Miközben ő dolgozott, én meg igyekeztem úgy tenni, mint aki fontos hivatalt betöltve fontos ügyeket intéz, szóba elegyedtünk, és sok mindent megtudtam addigi pályájáról, restaurátori, másolói munkájáról, írói, gamelán-zenélő és főleg festői ambícióiról. Egy nap, beérkezvén szobámba, elementáris erővel hatott rám a félig kész másolat látványa. Mintha egy metafizikus festő alkotása került volna elém, olyan szuggesztív volt a nagy foltokban, kevés, alapozó színnel megfestett római tér vedutája. Élményemet megosztottam Mártával, aki erre számomra váratlan módon reagált. A félkész képet, több napnyi munkáját, se szó, se beszéd lekapta az állványról, és már vitte is haza. Furcsán éreztem magam. Egyrészt hízelgett hiúságomnak, hogy spontán lelkesedésem a befejezetlen kópia iránt ilyen azonnali megértésre talált, másrészt furdalt a lelkiismeret, hogy a kötelező penzum teljesítését durván félbeszakítottam. Ma már tudom, Márta egyik legjellemzőbb tulajdonságát ismertem meg akkor: nem alkuvó következetességének és befogadásra kész nyitottságának kettősségét. Ma már értem: konokul követett útján őt belső hang vezérli, de ha festészetről van szó, nincs az a külvilágból érkező hang, amelyet meg ne hallana.

A hang persze tág értelemben, metaforikusan értendő, számára, mint festő számára a látvány mindenek fölött való. Ha ezt az evidenciát egyáltalán bizonygatni kell, megemlítem, hogy csak úgy mellesleg, nagyszerűen fényképez. És nem mellesleg, figyel bennünket. Nem szúrós, vagy fürkésző, és dehogyis gyanakvó tekintettel. A hűvös megfigyelő nézőpontja meg végképp nem az övé. Pontosan lát, értőn, kedvesen. Látja gyarlóságainkat, de még mielőtt ítélkezne, már meg is bocsátott. Természetének lényegi alkotóeleme az alázat. Egyik új művén, máris egyik kedvenc képemen, kispadon pletykálókat fest meg. Ketten jártatják a szájukat, a másik két csupa fül asszonyság meg hallgatja a híreket. Csúnya dolgot művelnek, látjuk, amint fontoskodva botránkoznak, csípős nyelvvel karattyolnak, de látjuk azt is, hogy a Gonosz mégsem kerítette őket hatalmába, és lelküket ezért festőnk sem szánja kárhozatra. A kép nem a rágalom sötét fenyegetését vetíti elénk, hanem a pletykálkodás legjobb ízeit érezteti meg velünk. Márta pletykálói, gondoljuk csak meg, egy közösség összetartozását szavatolják. Hisz mit ér annak az élete, akit már hírbe sem hoznak, akin már senki sem köszörüli a nyelvét?
Zárójelben: mindennek életteli felidézéséhez nagyon kell ám ismerni és megörökíteni tudni gesztust, mimikát, hangulatot. Vagyis emberi karaktert. Zárójel bezárva.

Kedves Márta, elég pletykás vagyok, köszönet a felmentő ítéletért. Még nagyobb a hálám a Fogyókúrázók vacsorájáért. Festő még ilyen szolidáris a túlsúlyosakkal nem volt. Anélkül, hogy karikatúra lenne, a humor remeke a combjait üggyel-bajjal összezáró ifjú hölgy, hurkás testével, méla, egyiptomi profiljával, ahogy hájait jól érvényesítő fürdőruhájában és kíméletlenül átlátszó köpenyében kelletlenül közelíti szájához az almát, és közben bíztatásért a fogyókúrázók bárszéken ülő szárnyas géniuszára tekint, aki, Márta mókázó kedvének köszönhetően, asztaltársánál is gömbölydedebb. Művésznőnk a kép mágiájában hívőket is megfricskázza, amikor az asztal, a gőzölgő teáskanna fölé képet a képben, egy gyümölcs-csendéletet fest. Ez bizony nagyon ki van találva, még ha stílusára nehéz is szót találni. Milyen kép? Ne törjük rajta fejünket, mondjuk egyszerűen csak szeretetreméltónak, akkor legalább biztosan nem tévedünk. Az Átjárók két változata sem kevésbé szeretetreméltó, de egyszersmind van bennük valami zavarba ejtő. Kik ezek az ablakokban felbukkanó, kikukkantó, egymáshoz átröppenő, nyakukat tekerő, bámészkodó, szent együgyűségtől megbélyegzett, kitüntetett, soha nem látott, ismeretlen lények, akiknek egymás tekintetét és egymás kezét kereső gesztusai mégis annyira ismerősek? Rebbenő tétovaságuk teszi őket különössé, hisz oly nyilvánvaló, nem a mi vad vágyaink űzik őket egymáshoz, ahogy a „Jöjjön fel egy teára” gulácsysan epekedő csónakosa sem a leeresztett kötélhágcsón siet szerelméhez, hanem mintha beérné a virágillat bódulatával. Megint más festményeken, milyen erőnek engedelmeskedik a sok kényes dáma, holdkóros tündér, táncoló pojáca, elénk penderülő törpe és fülbe súgó kobold? Egyedül Márta képzeletének engedelmeskednek, melynek minden titkát meg se próbáljuk kifürkészni. Érjük be talán annyival, amennyit az általa teremtett világról biztosan érzünk és tudunk: ebben a világban nincs se múlt, se jövő, csak a mítoszok örök jelene. Mi nézők itt, a képeken innen a múlttal bajlódunk, és szorongva-bizakodva a jövő felé kapaszkodunk. A jelen? A jelent bizony jó, ha néhanapján észrevesszük. Észreveszi helyettünk Márta, aki szerint a megélni érdemes varázslatok nem a múltban, nem a jövőben, hanem most, a megállított pillanatban történnek meg. Amikor egyazon képet három változatban fest meg – a kiállításon erre is van példa – ugyanez a mitikus időn kívüliség a vezérmotívum. És ha Márta művészetének erejére, hitelességére tekintünk, akkor nem az a kérdés, hogy a jelenben való jelenlétünknek ez a szelíd magasztalása ütközik-e, és ha igen, mennyire, mindennapjaink realitásával. Egyedül az a kérdés, hogy a szép illúzió képes-e alakot ölteni, vérbeli, igazi festészetté válni. Márta ecsetje nyomán, állítom, azzá válik. Máskülönben hogyan is találnék magyarázatot arra a megtisztító élményre, amellyel művei közül a legjobbak, egyszerűségükkel a legsikerültebbek – tessék csak megnézni a Hegedülő nagymamát - megajándékoztak és megajándékoznak.
Ennek a kiállításnak egyik legszebb, legmegindítóbb képe a „Jáváról álmodom”, amelyen Márta álmát fekhelyéhez megilletődötten közeledő, tapintattal mellé telepedő muzsikusok őrzik, vigyázzák. Szívből kívánom neki, hogy ne csak Jáván, hanem itt hazájában is, ahová, lám, ajándékkal teli puttonnyal tért vissza, érezze úgy, álma, munkája, egész élete fölött barátok, köztük sokan, egyre többen, művészetének barátai, őrködnek vigyázón.