2005 Retorta - Tettamanti Zsófi

Képzeljünk el egy zöld, kerek asztalt. Rajta cseréptál, benne gyümölcs. Terítünk, tányérok. Sütemény, mazsola, forrásvíz, gőzölgő menta, mezei zsurló.

Száll, száll a zöld, kerek asztallap, tetején kuporog M, hóna alatt gömb. Egyre forog, körülötte csillagként fehér pöttyök; éjszaka van. Az égből drótok lógnak, nehezék nélkül végük kunkorodik, M néha megérint egy-két kunkort, véget: rezegnek. Rendezgeti őket, húzogatja, lábujjhegyre ágaskodik, méricskél, itt-ott végükre virágot akaszt.

Sokáig lebegünk így, az asztallap neki-neki koccan egy láthatatlan üvegfalnak, körülöttünk mindenfelé láthatatlan üvegfalak, csak akkor tudni őket, ha koccanás van.

(…)

De a repülő asztallap a fűben landol, M lelép, talicskával megyünk tovább. Az úton itt-ott szirupos lötty-pocsolya, kátyú, a járgány megakad. M körbenéz, nem látja senki; ujját a szirupba mártja, szopogatja az édeset, ízlik. Megyünk tovább, a gömb hurkapálcára tűzve rezeg a talicskán.

(…)

Út mentén vörös, bíbor háttér, lányok ülnek – állnak, fejükön korsótól magasak. Kalicka, üres.

(…)

Most folyosóra érünk, ajtók jönnek egymás után sorjában. Fekete-fehér, fekete-fehér, fekete-fehér. A talicskát kinn hagyjuk, M zsinegre köti, és húzza maga után a gömböt.

Benyit.

(…)

Gömbölyű asszonytest, gyümölcskosár. Lábát lóbázza, termékenyég, törökülés.

(…)

Az ajtók sorra nyílnak, M kíváncsian halad, várja az előadást.

(…)

Fa mögött, víz alatt rózsaszín ruhás nő nyújt kezet. Vízililiom.

(…)

Megint egy ajtó. M Csikágóba jut, ott megáll, hátranéz, magához húzza a gömböt, magasba emeli, lábujjhegyen ágaskodik. Nyúlik, nyúlik M karja, a gömb pedig arany.

Aztán leguggol, kezében az aranygolyó, elgurítja. Gurul, gurul, pattogzik felénk, a sok-sok gömb, alig győzi terelni őket., egyre csak jönnek, gyöngyöznek. M pedig ott guggol, és elmosolyodik.