Történetek

Szeretem nézni, figyelni az embereket. Csak úgy, a gyönyörködés kedvéért. Ha szépek azért, ha csúnyák, azért. Ha nagy az orruk, ha kövérek, ha átható a tekintetük, ha közönségesek, azért.  Minden emberben a Teremtés egyediségét és megismételhetetlenségét látom.
Az arcokon élettörténetek, érzések, gondolatok tükröződnek, s a látvány mögött megsejthetjük egy élet lüktetését.

Képeimen szeretek elkapott pillanatokat - gesztusokat, tekinteteket, emberek közötti helyzeteket – megjeleníteni. A pillanatok mögött hosszú történetek állnak, múlt- és jövőbeliek egyaránt, de ezek a figurák mégis a jelen pillanat nagyszerűségét élvezik. Lényük minden porcikájával elmerülnek a végetérhetetlen jelenben. Akár egy csokor virág megszagolásáról, akár pletykálásról, körömreszelésről, várakozásról, vagy akár sétálásról legyen szó. Maga a történet igazából lényegtelen, mert a jelenlét a fontos, ugyanakkor mégis eljátszhatunk a gondolattal, vajon kik lehetnek ezek a figurák, mire gondolnak épp, honnan jöttek, és merre tartanak.
Szeretek a festményekre úgy gondolni, mint fantázia-kapukra. Felvillantanak valamit, hívogatnak egy világba, ahova a néző beléphet. A jávai mesék illusztrálásánál is ez volt a fő motivációm: megmutatni, felidézni a trópusok és a jávai legendavilág hangulatát, s egy-egy festménnyel megnyitni az emberek képzeletét, inspirálva őket arra, hogy képekben is tovább tudják gondolni a meséket.
Más történeteknél, mint például Szent György, Szent Kristóf legendája vagy a Tíz Szűz példázata - amelyeket már rengeteg alkotó álmodott meg képbe -, arra voltam kíváncsi, hogy az én képzeletemben vajon hogy jelennek meg a figurák.
Vannak olyan történetek is, amelyek előttünk hevernek. Csak ki kell menni az utcára, felülni egy trolira, leülni a Városligetben és nézni, ahogy az emberek jönnek-mennek. A városi sorozaton felbukkannak azok az emberek, akikkel minden nap találkozhatunk. Ezek az emberek jelen vannak vágyaikkal, érzéseikkel, gondolataikkal, félelmeikkel, örömeikkel, gyarlóságaikkal, szeretetre méltóságukkal, gyengeségeikkel, és csúnyaságukban is szépségükkel. Ezek az emberek örülnek maguknak és az életnek. Azért, mert pletykálhatnak, magukba mélyedhetnek, cigarettára gyújthatnak, búslakodhatnak, és fagyit nyalogathatnak.
Ahogy festem őket, nem elégszem meg pusztán a látvánnyal, képzeletem kiszínezi a jelenetet, s engedi, hogy többet lássak, mint ami ott van. A figurák saját történetem szereplőivé válnak, ahol a történet egyáltalán nem lényeges, azt mindenki saját magának alkothatja meg; a lényeg, hogy ezek az emberek elfoglaltságaik ellenére is hagyják, hogy kapcsolatba lépjünk, és jelen legyünk velük. 
A magukba forduló, vagy önmagukat tevékenységüknek átadó női figurákat ábrázoló festményeken a történet többnyire rejtett. A képek belső, lelki folyamatokat tükröznek, amelyekben kiadom magamból, amit éppen átélek.
Van, hogy modelljeimet közvetlen környezetemből – családomból, barátaim közül – veszem, de engedve a játék szabadságának, velük olyan helyzeteket és történetket teremtek, amilyen csak a képzeletemben lehetséges.
Olykor persze az is előfordul, hogy azt festem meg, ami ott van előttem: mert olyan szép.
Például, ahogy Tata jegyzetel.
S olykor azt is megfestem, ami egyáltalán nincs szemeim előtt a külső világban, de egy belső látomásban megjelenik.
Például, szembenéz velem egy arc, és magam is fürkészhetem, ki lehet ő…