Bingeni Hildegard látomása a Szentháromságról

 

Felkérést kaptam egy tematikus kiállításra, Példa-kép témában. Sokat gondolkoztam a felvetésen, illetve azon, hogy is közelítsem meg a témát, hogy az mind tartalmilag, mind formailag összeálljon. Egy kicsit gondban voltam a példaképpel, mert nem találtam emberi személyt vagy eseményt, akit, vagy amit átfogóan, példaképként tudtam volna értékelni az életemben. Egyes emberi példákban persze lelhetek inspirációt, de egy emberi példakép mindig csak részleges és állandóan változó minőség számomra. Átfogó példaképet csak a szellemi világban találtam, például a testet öltött Krisztusban, a fizikai világban megjelent Istenben, aki utat mutatott az emberiségnek. Vagy akár Krishnában, aki egy másik kultúrkör avatárja, és akinek példaértékű tanításait a Bhagavad Gíta foglalja össze.
Nehéz helyzetben van egy festő, amikor ecsettel a kezében valami morális útmutatást, esszenciát várnak tőle. Hogy tud megfelelni szellemi tartalom, egy mondanivaló és a festői forma? És hogy tud mindezzel együtt önazonosan hiteles lenni egy festmény?
Fessek Krisztus képet? – gondolkoztam. De hogyan?
Hogyan jelenhet meg egy figurális képi világban egy embernek a transzcendenssel, az Istennel való összekapcsoltság állapota? Erre persze kereshetjük a választ majd 2000 év Krisztus-ábrázolásán, de kérdés, hogy megtaláljuk-e. Egy kortárs művész mit akar, mit tud megragadni a Krisztusból? A 2000 éve élt történeti figurát? Az évszázadok folytán kifejlődött ikonográfiai ábrázolást? Esetleg vallásos áhítat tárgyát?
A végén arra jutottam, hogy ez így nem megy. Nincs megfesthető, megjeleníthető Krisztus kép bennem. Próbálkoztam Krishna és Arjuna párbeszédének modern kori, a mi világunkra alkalmazott adaptációjával, de ez a kísérletem is megbukott, amikor rájöttem, hogy a mi kultúrkörünkben nehezen kódolható, vagyis nem eléggé ismert a Mahabharata eposz ezen gyöngyszeme.
El is engedtem a témát, azt gondoltam, nem tudok érdemben hozzászólni. Amikor is hónapokkal később, egy teljesen váratlan pillanatban, ahogy a gyógynövényes könyvemet olvasgattam, bevillant egy kép, mit is lehetne megfesteni, mint példa-képet. A gyógynövények történetével foglalkozó könyv éppen azon részéhez értem, ami Bingeni Hildegard, egy 12. századi apátnő gyógynövényekről, és a korabeli gyógyítási metódusokról összegyűjtött könyveit ecsetelte. Ismertem Hildegardot fantasztikus látomásos képei kapcsán, illetve gyönyörű zenéit is sokat hallgattam már. Egy különös, misztikus asszony derengett fel előttem, és magam előtt láttam néhány rendkívüli festményét is. Egy Szentháromságot ábrázoló képe az első találkozáskor rendkívül megfogott:

hildegard

Hilegard így ír erről a látomásáról:

„És akkor láttam egy sugárzó fényt és benne egy ember zafírkék alakját, amely át- meg áttündökölt egy (finom) piros lobogó lángon. A fehér fény teljesen áthatotta a lobogó lángot, s ugyanúgy a lobogó láng a fehér fényt. Mindkettő újra meg újra átáramolta az emberi alakot úgy, hogy a három egy egységes fényköpenyt képzett, amelynek közös volt az ereje és a hatalma. A kép azt jelenti, hogy az Atya nincs a Fiú és a Szentlélek, a Szentlélek nincs az Atya és a Fiú, és a Fiú nincs az Atya és a Szentlélek nélkül, mert ez a három személy osztatlanul létezik az isteni fenségben.”

A Szentháromságból a fehér kör az Atyát, a teljességet, a zafírkék ember a megszemélyesített tudatosságot, a Fiút, az aranyszínű kör az őket összekapcsoló szeretetet, a Szentlelket jelképezi.
(Szász Ilma magyarázata. Bingeni Hildegard élete, Ursus Libris kiadó 2004, 173. o)

Mivel ez a kép nagy hatással volt rám, hónapokkal korábban már megfestettem magamnak, stílusban a saját szám íze szerint hangolva.
De egyszer csak összeállt bennem az ötlet, hogy példa-képnek is meg lehetne festeni, belevonva Hildegardot, azt az alkotót, aki képes fogni és közvetíteni egy magasabb világ tiszta üzenetét.

A kép keletkezése

Persze a nem elhanyagolható kérdés már megint a hogyan, a milyen formában?
Aki ismeri a képeimet, az tudja, hogy szívesen nyúlok vissza régi korok motívumaihoz, technikáihoz, és képeimen sajátosan ötvözöm a különféle korok, mesterek megoldásait a saját világommal, nézeteimmel, technikáimmal.
Bingeni Hildegard több képen is megfestette magát, természetesen saját kora, a 12.század festészeti módszereit felhasználva:

hildegard2

Mondanom sem kell, hogy ezen a képen rendkívül tetszett az a megoldás, ahogy egy kis ablakot nyit egy másik dimenzióra, ahonnan hullámzó tűzfolyamként árad rá az isteni látomás. Bevallom, hozzám közel áll e kor ábrázolásának az esetlensége, elnagyoltsága, van benne valami őszinte báj, ami megmelengeti a szívemet.
A másik dimenzióra nyíló ablak–motívum az én régebbi festményeimen is megjelent többször, ez is okozhatta, hogy ezt a képet akartam az ábrázolás alapjául venni.
Az elképzelt festményen Hildegard a dolgozószobájában ül, a felette lévő kis ablakon, ami már egy másik dimenzióra nyílik, tüzes fény formájában leáramlik hozzá a látomás, és az egész felett az a Szentháromság – vízió lebeg, abban a formában, amit majd Hildegard tábláján megrajzol.

A példa-kép itt egyrészt maga a Szentháromság egysége, amiben megjelenik a Fiú, a Krisztus, akiből ember lesz a Földön, de aki nem létezhet a legmagasabb szellemi minőség, és a mindkettőjüket átható szeretet minősége nélkül.
De példakép maga Hildegard is, az a tiszta csatorna és közvetítő ember, aki egy magasabb szellemi képet le tud hozni, meg tud jeleníteni az anyagban.

Az első változatban az egész képet egy hosszúkás vásznon, egy térben képzeltem el. Hildegard ábrázolásában ugrottam pár századot, de még mindig a középkorban akartam időzni: a kép formailag a reneszánszra emlékeztet. Perspektivikus tér, kicsit aránytalan és meseszerű. Hildegard egy kis épületben ül, körülötte kert, bokrok, virágok, gyógynövények.
Valószínűleg ezen az első változaton nem gondoltam át eléggé a dolgokat, és annyira lelkesített ez a más dimenzióra nyíló ablak, hogy mindenféle gond és kérdőjel nélkül odafestettem a kis házikó fölé, ahogy Hildegard is megtette a maga képén – csakhogy ő semmiféle perspektivikus illúziót nem akart kelteni.
Ahogy alakult az én festményem, kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Valami nagyon sántikált. A színek se álltak össze, nem beszélve az egyes elemekről, de különösen a kisablak, és az abból áradó „valami” okozott bennem aggodalmat. 

pict1 pict2

A kegyelemdöfést férjem, Viktor adta meg, amikor megjegyezte: olyan az az ablakból kijövő valami, mintha darálthússal öntenék nyakon az apácát. Tudtam, hogy nincs sok esélyem a korrigálásra, de azért próbálkoztam, hogy valami más minőséget adjak ennek az „izének”… Viktor szerint ekkor úgy nézett ki, mint egy kohászati öntöde, ahol forró fémet öntenek a látnok nyakába.
Viktor elmés megjegyzései nélkül is tudtam, hogy ez a vállalkozás kudarcba fulladt, tévedtem, hogy egy térbe akartam rendezni ezeket a különböző dimenziókat.
Aztán mégiscsak jött egy mentő ötletem. Ha egyben nem működik, válaszd szét, és mégis tartsd egyben… fogtam az ollót és szétvágtam a képet. Az egyes vászondarabokat kiegészítve még egy betoldással három új vakkeretre feszítettem. Így különvált az apáca földi világa, dolgozószobája, környezete, ahova befogadja, és ahol megjeleníti a látomást, aztán az a sík, ahol kinyílik egy ablak, megjelenik egy átjáró egy magasabb dimenzióba, és végül az a régió, ami a Szentháromság minőségének ad otthont. A Szentháromság itt abban a formában jelenik meg, ahogy azt Hildegard is megfestette. Minden közvetítőnek van egy sajátos formanyelve, amin keresztül az üzenet megjelenhet az anyagban. Ahogy az íráskép, úgy ez a formanyelv is jellemző az alkotóra. Sokat gondolkoztam, tudnék-e máshogy festeni, mint ahogy festek. Arra jutottam, hogy nagyon nagy erőfeszítésembe kerülne, és az már nem is lenne hiteles. Tehát valamiképp determinált az a mód is, ahogy meg tudunk nyilvánulni a világban.
Ezen a képen egyfajta tisztelet kifejezése is, hogy Hildegard formanyelvét tolmácsolom a látomás megjelenítésében, ugyanakkor utalás egy régi kor ábrázolásmódjára.
A forma mindig változik, ám ami mögött, ha hiteles a mű, az eszme és a tartalom örökérvényű maradhat.

kep1
 
kep2
 
kep3

Számomra a kép keletkezése pszichológiai értelemben is fontos felismeréseket hozott. Valahogy az ember önmagában is úgy van, hogy néha eltéved, nem találja a helyes utat, és olykor elengedhetetlen, hogy darabjainkra essünk szét. (Ahogy az eredetileg elképzelt képet is szét kellett vagdosnom.) A darabokat külön-külön meg lehet vizsgálni, meg lehet gyógyítani, szeretgetni, harmonizálni, és aztán újra össze lehet rakni az egészet, mindent a maga helyére illesztve.

A kép összerakásában fontos szerepet kapott végül a keret. Ez az új keret összefogja a különválasztott, immár értelmet kapott részeket, segít megteremteni az egységet. Ezt az egybentartás- illetve egység élményt erősíti a keretre festett minta. Ez nem is az én ötletem volt, Völgyi Miklós vetette fel, hogy mivel Hildegard festményei körül is mindig hangsúlyosan megjelenik egy festett, díszes keret-motívum, itt is jól mutatna.
Rájöttem, hogy a mutatósság mellett ez adja meg a kép teljességét, újraalkotott egységét.  

hildegard látomása