Kiss Márta világa

A Kiss Márta világába képein keresztül belépők szerencsések, mert egy olyan letisztult, valóságon túli valóság bontakozhat ki számukra, mely csak keveseknek adatott meg. Legalábbis én érzem ezt a szerencsét, amikor újabb képeit nézem. A Karnevál-sorozat arcai számomra olyanok, mintha egyetlen tükör végtelen emlékei összekeverednének, s egyszerre mutatna lényegi jellemzőket és szamárfület a világnak.
Létezik olyan világ, ahol a lényeg van jelen? Mindenben és mindenhol csak a lényeg? Mi a lényeg? Mi a lét lényege? Mosolyogva, mert ezt csak humorral és öniróniával szabad megkérdezni, de nagyon tudatos, letisztult és szép képekkel mégis azt mutatja, arra figyelmeztet bennünket Kiss Márta, hogy ez a kérdés megkerülhetetlen. Valóban szépek ezek a képek, szépek Márti képei, s bennem a gyötrő érzés újra, hogy vajon lehet-e, szabad-e ma szép képeket festeni? Minden kiállításon aggódok érte, s nem csak mint festőért, hanem mint barátomért. Mi lesz vele, ha egyszer, egészen véletlenül, s csak úgy mellékesen rájön a külvilág, a tömeg, a többiek, hogy ezek itt szépek? Rossz rágondolni, mert a szépség valami egészen más Márta képein, mint, amire ma azt mondják, hogy szépség.
A szépség nála jellegzetesen női érzékenység, tapintatos humor, elmélyült belső élet, s ezek sugároznak át színekbe és formákba, s ezek lépnek tovább az egyszerű képekből az allegóriák felé. A Konyhában süteményt csenő férfire a Mona Lisa mosolyog, s ez egyszerre idézet, megfejtés, irónia és továbbgondolás, melyek annyira jellemzőek képeire.
A Gőzfürdőben termálbuddhája csecsemőket idéző íveivel ingerli enyhe mosolyra a nézőt, s adja át azt a mély és finom meditációhoz hasonlatos élményt, amit Budapest legendás és kihagyhatatlan fürdőiben átélhet az ember. És most – hogy említem a várost – jut eszembe néhány festményét nézve, hogy egy bizonyos fokig mennyire budapesti, mennyire sajátunk ez a látás. Pedig a képek többsége arról vall, hogy Márti itthon van az egész planétán, hogy állandó kapcsolata van a természettel, hogy szereti a tiszta, őszinte emberi életet. Bárhová veti is a sors, ő otthon lesz, mert otthon van önmagában. Ám ennek ellenére mi mégis jobban a miénknek érezzük Kiss Márti képeit ott, ahol az újságolvasó bácsi azt kérdezi, hogy mi ez „Már megint egy terrortámadás, vagy csak a cisz ment mellé?” – mint például az alkimisták allegóriáit idéző,
misztikus fekete Aurórát. Vajon miért? Pedig éppen ezek a hétköznapi pillanatképek segítenek megközelíteni a már-már túlvilági finomságú, rettentő érzékenységű képeket, mint amilyen a számomra eddigi abszolút főmű: a Belső utakon és a Lassú, langyos láz páros. Nézzük ezt a két képet kicsit tovább, figyeljük meg, hogy az egyszerűnek ható képekben mekkora csend, mélység, és a végtelen megsejtése rejlik. Mint minden valamirevaló művészet, úgy rejtély minden Kiss Márta-festmény, s együtt egy nagy titok aprócska, finom darabkái, melyet a nézőnek, befogadónak kell megfejtenie. És a saját megfejtésben élednek a saját válaszok. Ezek azok a képek, ahol újra fogalmat alkothatunk a festészet misztikus oldaláról.
Mintha látná, mintha megjelenne előtte valami az ismeretlenből, az örök rejtélyből, amit vallásos emberek csak halál után megtapasztalhatónak, túlvilágnak, köztes-létnek tartanak. Amit a fizika csak az utóbbi évtizedekben kezd kutatni, hogy valami van túl anyagon, túl színen és formán, valami misztikus tapasztalás, amely annyira saját, annyira kimondhatatlan, hogy ha valaki megfesti, leírja, az már önmagában megrázó élmény. És a befogadó?
Te, aki nézed ezeket a festményeket a képekkel szétbombázott, s kép és információ inflációt elszenvedő világodban, vajon közelebb emeled-e őket? Látod-e szépségen és arányosságon kívül az apró finomságokat, mint amilyenek a ruhák mintái, vagy az árnyak vetülései? Nézed ezeket a képeket, s a képeken a figurák maszkokat hordanak, éppen, mint te tegnap, ma, vagy tegnapelőtt, s azt kérdezik tőled suttogva, hogy Ki vagy? Ma mit érzel? Emlékeztetnek-e arra a tényre, hogy létezel, élsz? És mit jelent ez a létezés? Mihez kezdesz ezzel, hogy élet?

Weiner Sennyey Tibor