Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

bizonyára Önöknek is hasonló gondolatok jutnak eszébe, mint nekem, amikor Kiss Márta képeit nézegetik. Az első az volt, amikor megláttam őket még pár évvel ezelőtt, hogy ezek a festmények szerethetőek, és a közelítésmódjuk a világ jelenségeihez sok esetben olyan játékossággal, humorral telítődik, amelyek szükséges és kényszerű reakciókat váltanak ki: mosolyt csalnak az arcokra, kíváncsivá tesznek, és azt kényszerítik ki belőlünk, hogy közelebb hajoljunk, megnézzük alaposabban is őket, majd távolabb lépve elidőzzünk még egy ideig előttük, és így tovább a következőnél, és az azt követőnél is. Fontosnak tartom tehát Márta képeinek azt a fajta szerethetőségét, és azt a kisugárzást, amiért végülis az ember időt tölt velük.

A képeken misztikus jelenetekkel, Giotto képeire is jellemző babaházszerűen felnyitott terekkel, ronda démonokkal, árnyként átsuhanó szellemekkel, dolgukat tevő istenekkel, esendő emberekkel találkozunk. Minden kép egy-egy rácsodálkozás. A szereplők teszik, amit a festő számukra a képen megjelölt: teáznak, csevegnek, harcolnak a sárkánnyal, padon üldögélnek, galambot etetnek, rágyújtanak, hegedülnek vagy egyszerűen csak vannak, miközben az ellesett mozdulatuk a végtelenbe tágul. Semmiképp sem lenne jó szó, ha azt mondanám: a mozdulatuk megmerevedik. A képek ugyanis elkapott pillanatokkal egész történeteket mesélnek el, és gonolatokat nyitnak meg bennünk.
A képeket nézve néha még azt is megengedhetjük magunknak, hogy sejtsük, mi történt a képen az előző, már nem látott pillanatban, és érezzük, mi fog történni a következőben. Mégis, ez a kitágított pillanat kerül a szemünk elé, ahogy egy-egy kép a formáival, gesztusaival, színeivel mesél nekünk, és ezekkel a mikrotörténetekkel, formákkal, gesztusokkal, színekkel épít fel egy végtelenbe nyíló világot, tágabb univerzumot, ami Márta lényét és gondokodását is áthatja.

A történetekből a fantázia és a valóság határán mozogó képi és gondolati világ épül fel, legalább három halmazt alkotva. Egyik csoportba a padon ülők, fagylaltot evők, galambot etetők, kutyát sétáltatók táborának végtelen számú lehetséges története kerül – ezek az ellesett pillanatok képei; a másik a mitológia meseszerű élményeit, történeteit, szereplőit gyűjti össze – ezek leginkább a távol-keleti Jáva álomszerű képei; a kettő közt pedig azok a portrék, csendéletek, és képek kapnak helyet egy harmadik halmazban, amelyek egy-egy szereplőt (barátokat, önarcképet vagy egy bizonytalanul megrajzolt almát az asztalon) és persze a velük történő pillanatot hozzák magukkal. A három halmaz sokszor metszi egymást, egyik világ átlép a másikba, fura lények jelennek meg a budapesti park fáin ülve, és Mártára hasonlító személyt látunk olykor jávai ruhában.

Nem járok tehát messze az igazságtól, ha az imént elmondottak szerint írom körül a képeket, és ezt Márta is megerősítette egy írásában: „Az üres vászon vagy papír olyan számomra, mint egy játszótér, ahol minden megtörténhet. Történeteket mesélek, amelyeknek se okuk, se céljuk, én is folyamatosan fejtegetem, vajon miről szólnak. A formák, színek, történetek nem valamiféle üzenet vagy sugallt mondanivaló alárendeltjei, hanem önmagukért és önmagukban létezők. A létezés maga, ami izgat.” – írja.
Máshol pedig erről beszél: „... a képen levő figurák is csak vannak. Léteznek. Jelen vannak egy adott pillanatban, mely lehet akár az örökkévalóság. Ezért ha képeim jelentéséről faggatnak, nem tudok, és nem is szeretek racionális magyarázatot adni.”

Sokat gondolkodtam, mit is tudnék tulajdonképpen hozzátenni ezekhez a képekhez, mert a természetességük és a jó értelemben vett hétköznapiságuk sokmindent elárul róluk, még akkor is, ha tudjuk és látjuk, hogy minden kép a maga módján metafizikus tartalomba fordul, és misztériumok sorát vonultatja fel. Amikor ide jutottam, rátaláltam mégis két gondolatra, amit szeretnék megosztani Önökkel. Hamvas Béla, a magyar irodalom minden bizonnyal egyik legsanyarúbb sorsú, de legnagyobb alakja írta őket. Az egyik szövegrészt a Tibeti misztériumokban találtam. Ezt mondja:
„A misztériumok az embert nem tudással gazdagítják. A misztérium élménye után senki sem tud többet. De annál éberebb lesz. ... Az európai ember azt hiszi, hogy anyagi tudást kell elérnie s felhalmoznia. A keleti tudja, hogy a tudás csak teher és akadály. Amire az embernek igazán szüksége van: az éberség.
A szövegre mindjárt visszatérek, de szeretnék idézni egy másik gondolatot is Hamvastól, amit egy másik nagy szerzővel, Soren Kiergegaarddal kapcsolatos egyik esszéjében említ. Azt mondja:
“Otthon a világot ismered meg, utazva önmagadat; mert otthon a súly magadra esik, az úton a világra, s mindig az marad ismeretlen, ahová nézel.”

E két szövegrész értelme számomra a képekkel kapcsolatban megvilágosodás erejű volt. Ha a misztérium élménye nem a tudást gazdagítja, hanem az éberséget tartja kondícióban, akkor máris az ellesett pillanatoknál, a végtelenbe táguló emberi cselekedetknél, történeteknél tartunk, amelyeket Márta olyan sok szeretettel fest. És mint azt közülünk sokan tudják, Kiss Márta éveket töltött Jáva szigetán, ott élt, és megismert egy kultúrát – de, amit most fontosabbnak tartok – egy szemléletmódot is, ami feltehetően mindig is valahogy az övé volt, de az ott töltött idő a felszínre hozta és meg is erősítette mindazt a vizuális eszközrendszert, amivel ma is dolgozik. Ha Hamvas másodjára idézett szövegére gondolunk (“Otthon a világot ismered meg, utazva önmagadat”), akkor azt is mondhatjuk, Márta Jáván önmagára lelt, és amikor hazajött, erről a meglelt világról kezdett beszélni, ahogy magáról mondja, azzal a szándékkal, hogy másoknak örömet szerezzen ezzel...

Jó lenne még tovább szőni ezeket a gondolatokat, de átadom a szót a képeknek, meséljenek ők magukról, azokról a hamvasi értelemben vett éber pillanatokról, és azokról a belső világokról, amelyeket Márta megtalált és megfestett nekünk.

Sz. Szilágyi Gábor

Volksbank, 2009 09. 03.