Kiss Márta Világ-képei


Vajon úgy van-e, hogy minden egyes ember külön világ, és önmagába zártan él, mások számára mélyvalójában hozzáférhetetlen, örök titokként? Nem egészen; néha belepillanthatunk egymás szövedékes, hol feltárni, hol elrejteni szánt világába. Íme most is, egy fiatal festőnő színpompás és mélységekbe is belemerülő világába vethetünk egy pillantást, épp az által, ahogyan az ő kíváncsisága és láttató tehetsége bekukucskál másoknak, köznapi embereknek vagy épp kultúránk ismert alakjainak a mikrokozmoszába.
S amit a képein megpillantunk, az stilárisan és tartalmilag is igencsak izgalmas. Azért izgalmas, mert tele van meghökkentő, ellentmondó vonásokkal: ezek a képek egyszerre könnyedek és elmélyültek; érzelemmel telítettek, mégis szigorúan strukturáltak; a színek úgy uralkodnak bennük, hogy a formák jogai nem sérülnek; hol lebegő tündérek lebbentik fel a valóság rejtett oldalát, hol szörnyek villantják föl az aranyozott szépséget, hol a kelet burjánzó látványgazdagsága, hol a nyugat figyelmes, higgadt távolságtartása ütközik össze a nézőben. Persze ezek a vonások nem egyforma súllyal vannak jelen az egyes műveken, amelyek máris, festőjük ifjú kora ellenére szinte korszakokba rendeződnek: az egyik korszakban a belülről kifelé forduló láttatás válik fontossá, merészen követve a festő kíváncsiságát, amellyel meg akarja látni a láthatatlan varázst, és önmagán megszűrve megmutatni azt másoknak is. Ezek a képek elsősorban a jávai kultúra hatását tükrözik, szinte tobzódnak a látványban, a megelevenedő legendák és valós portrék szín-, árnyalat- és formasokaságában, egybeolvasztva a látomás, a képzelet valóságának rétegét és a mitikus szürrealitást, kifestve a vászonra démonainkat – a jávaiakét és a mienkét is -, segítőinkkel együtt.
Más képek viszont éppen a külvilágtól befelé forduló alakok, többnyire nők meditatív, nyugodt, a láttatásból a belátásba átváltó, megbékélt belefeledkezését lesik meg, bölcsen elmerengő tekinteteket, ha nem épp a kacskaringózó indák, a gyümölcsök, liliomcsokrok, fák és majmok önmagukban teljes természeti egyszerűségét. De a képek mindegyike gyöngéd, elnéző, a gyarlóságokat megértő szeretettel és szelíd humorral bánik akár az egzotikus, akár a közülünk való figurákkal és élethelyzetekkel. Óhatatlanul arra szólítják föl e képek a nézőjüket, hogy legyen az ő érdeklődése is megbocsátó és türelmesen együtt érző a sosem tökéletessel szemben; legyen befogadó, bár nem mindent elfogadó, s főként, hogy engedje át magát az élet önmagában fortyogó vagy lecsillapuló, de mindenképpen elbűvölő erejének.
Minden képen egy a végtelen időből kimetszett pillanattal találkozunk. A jó műalkotás mindig egy termékeny pillanatot ragad meg, mely magába foglalja a múltat, és előre utal a jövőre. Az ógörög költő, Szimonidész szerint „ a festészet hallgató költészet, a költészet beszélő festészet”.
Kiss Márta képei sűrített mesék. S mi mindnyájan szeretünk meséket hallgatni, olykor mondani is. Ha megkérdezi valaki, kik vagyunk, elbeszélésbe kezdünk arról, hogy honnan indultunk, és milyen utat jártunk be. A világ kaotikus eseményei úgy nyernek számunkra értelmet, ha történetté fűzzük őket össze; az elbeszélés, a narráció az emberi létmódhoz tartozik. Az ember az elbeszélés által kultúrlény. Történetek szálai révén illesztjük bele a dolgokat egy tágabb összefüggésbe, így kapcsolódunk be egy közösségbe, és annak történetekből összeszövődő történelmébe.
Márta képei embertársainkról, s így önmagáról, magunkról is mesélnek, egy nyelv előtti nyelven, a képiség nyelvén. Nemhiába hallgatózott bele egy távoli kultúra harsány hangvilágába. Alakjai hangokat hallatnak és beszélgetnek, majd’ megszólalnak, szinte kiszólnak a kétdimenziós síkból. Hegedű szól és gamelán zenekar, a néző fantáziája pedig beindul: vajon miről pletykálhatnak azok az asszonyok, miért aggódnak és minek örülnek, mit súghat a tündér a pihenő öreg fülébe, mit csevegnek, beszélnek meg (vagy ki) a barátnők, s milyen benső beszédet folytat magával a lazán csukott szemű meditáló? Kitalálhatja mindenki magának, mert a képek nem kötik meg, hanem serkentik a képzeletét, és szélesre tárul a képek nézői számára az értelmezés horizontja: milyen sorsa volt vajon a kedves idős párnak, az elmélázó fiatal lánynak, vagy éppen mi fog történni majd a hatalmasan fenyegető szörnnyel, a száműzött királylánnyal vagy a padon sütkérező vagánnyal? Sors-keresztmetszetek is ezek a képek; keretbe foglalt, néma, mégis beszédes tömör pillanatok, melyek túlmutatnak önmagukon; látszódnak és térben léteznek, de múlttal és jövővel, vagyis idővel terhesek. Felvillantják a gesztusokon és karaktereken keresztül egy embernek vagy kis csoportnak csak elbeszéléssel kibontható világát, de úgy, hogy a nézőt sem hagyják tétlenül. Felébresztik benne a tudást önmaga meghaladhatóságáról. Engedik gyönyörködni is, miközben arra késztetik, hogy vegye észre a kicsiny, jelentéktelen mozzanatokban a teljes életet: a szitakötőkben a természet törékeny mérhetetlenségét, az elkapott arckifejezésekben a benne rejlő sorsot, egyetlen délies melegségű színben a szivárvány spektrumát. Kísérletek ezek a képek a múló jelen marasztalására. S ha nyitottan nézzük Kiss Márta képeit, egyre többet vélünk látni rajtuk, bennük és belőlük, s észrevétlenül saját nézőpontunk is kitágul; egy festő óhatatlanul egyetlen nézőpontból állítja elénk témaként választott alakjait, de a néző továbbgondolhatja a képi sugallatot, ráérezhet rejtett tartalmakra, nézőpontot válthat és folytathatja a mesét, a mesélést. Engedheti magát e komolyságában is derűs képi világ által felemelni, felidézheti a gyermekkori rácsodálkozás örömét. Megláthatja a szépet az esendőben, és – aminek elérése minden művészet célja – a végtelent a végesben. Minden kedves jelenlévőnek kívánom, hogy folytatásra leljen benne a képek élménye, és kedvére gyönyörködjön ezekben a feszültségeket kihordó, mégis harmonikussá összesimuló világ-mozaikokban, a mese színes pillanataiban.


Csikós Ella

2009. február 7.